Bárki lehet egy másik ember angyala

Ez most nem barangolós cikk, nézzétek el nekem!

Leszóltak az osztályra, hogy az előkészített beteg, azaz én, mehet fel a műtőbe. Már megkaptam az ilyenkor kötelező infúziókat és gyógyszereket, ágyastul toltak fel az egy emelettel feljebb található műtő előterébe. Átadtak a nővérkék a műtősfiúknak, akik megkértek, hogy az ágyamból másszak át a gurítható műtőasztalra. Kaptam egy műtőssapkát, és hogy ne fázzak, letakartak egy zöld lepedővel. Nem tudom, van-e sokkal kiszolgáltatottabb helyzet annál, amikor az ember anyaszült meztelenül, leszíjazva, egyetlen lepedővel letakarva, fekszik egy kényelmetlen priccsen, és várja, hogy végre valaki betolja a műtőbe. Az osztályon már nem feküdhettem, mert felrendeltek, de a műtőbe még nem tolhattak be. Senki földje, puff neki. Próbáltam nyugodt maradni, s nézelődni, már amennyire vaksin, szemüveg nélkül tudtam. Ekkor már több mint 24 órája nem ehettem, és több mint 12 órája nem ihattam. Maszkos, műtőssapkás emberek rohangásztak körülöttem, és én csak ott félretolva vártam. Fogalmam sincs, mennyi idő telhetett el, amikor mellém lépett egy fiatal fiú, bemutatkozott (sajnos nem emlékszem a nevére) és elmondta, hogy negyedéves orvostanhallgató, pszichiáternek készül, és megkérdezte, hogy beszélgethet-e velem. Örültem neki, legalább addig sem leszek egyedül... Kérdezett rólam, mesélt magáról is. Kiderült, hogy Pannonhalmára járt, ezért van egy csomó közös ismerősünk. Rögtön más síkra helyeződött a beszélgetés, és ekkor már imáról, a műtét és a fájdalmaim konkrét célokért történő felajánlásáról, a szenvedés értelmet nyeréséről beszélgettünk. Közben eltűnt egy pillanatra, és kiderítette nekem, hogy miért csúszik a műtétem: váratlan komplikációk merültek fel az előttem műtött hölgynél, akit, bár nem egy szobában voltunk, a folyosóról ismertem, így csendben magamban elkezdtem drukkolni neki. Aztán egyszercsak betoltak végre. Figyelmes beszélgetőtársam kiesett a látóteremből, de újabb kedves és mosolygós emberek vettek körül, akik miközben viccelődtek egymással és velem a műtőben, gyakorlott mozdulatokkal tették a dolgukat. Felkerült rám egy csomó kütyü és tapasz, de valahogy annyira sikerült feloldódnom, hogy nem éreztem azt a hihetetlen feszültséget, amit korábban. Újabb szempárok hajoltak fölém mosolyogva, az egyikben megismertem a szimpatikus aneszteziológus doktor szemét, majd megláttam tesóm sógorát, aki a műtétet vezette. Mindenki mosolygott és nyugodt volt, sőt, jókedvű. Furcsa ezt mondani a műtőasztalról, de szeretet és figyelem vett körül. Tudtam, hogy jó kezekben vagyok, ezért teljes lelki nyugalommal adtam át magam a felszólításnak, hogy gondoljak valami szépre, mert akkor szépet fogok álmodni. Így is lett. Felébresztettek, közölték, hogy a műtét sikeres volt, én pedig közöltem, hogy szépeket álmodtam. :) Aztán legközelebb a kórteremben ébredtem. A nővérke gyakran jött, beállított ezt-azt az infúzión és mindenben segített. Később az éjszakás nővér is vidáman tett-vett körülöttem, segített felöltözni, kimenni a mosdóba.
Lehet, hogy szentimentális vagyok, lehet, hogy csak megkönnyebbült, és lehet, hogy egyszerűen csak az advent miatt gondolok ilyeneket. De nekem ezek az emberek akkor is mind, egyesével, abban a pillanatban angyalok voltak, akik segítettek egy mosollyal, egy vagy több  kedves szóval átvészelni egy egyáltalán nem hétköznapi szituációt. És ezt most innen köszönöm meg nekik!
Bárki, tényleg bárki lehet egy másik ember angyala. Akár csak egy pillanatra is.