Ősz végén, tél elején abszolút tudatosan "letettem a lantot". Ahogy nőtt a hasam, benne a kicsi fiúcska, kit február elejére vártunk, úgy nőtt bennem a vágy, hogy befelé figyeljek, és minden erőmmel a közelgő szülésre, születésre összpontosítsak. Ezzel párhuzamosan fizikailag egyre kevésbé éreztem alkalmasnak magam a nagyobb sétákra, múzeumjárásra, kirándulásokra. A gyerekek mozgásigényét vagy házon belül oldottuk meg, vagy a férjem vitte a őket ide-oda - nélkülem. Néha én is velük tartottam, de egyre kevésbé bírtam az iramot. Írni pedig egyáltalán nem tudtam. Elfogyott az ihlet, és nem is bántam, hogy így alakult. Megengedtem magamnak, hogy hátradőljek, egyre többet pihenjek, hogy kikapcsoljam a normál működő agyam, és befelé figyeljek. Fittyet hánytam a blog olvasottságára, a számokra, a megíratlan túrákra, az időközben feltűnő új pályázatokra, csak az érdekelt, hogy a babának és nekem jó legyen, és... jó volt. Pihentem, rákészültem, rengeteget olvastam, vizualizáltam, interneten kutakodtam.
 |
| Egy kivételes nap: a Nyíregyházi Állatkertben. (Írok majd róla.) |
 |
| A finisben. |
A szülésre ismét Ina May Gaskin: Útmutató szüléshez c. könyvéből merítettem erőt. Ez a könyv már kislányom érkezése előtt is a kezembe került, és hatalmas lelki bázist nyújtott. Lapjait olvasgatva ismét el tudtam hinni, hogy minden rendben lesz, és képes leszek megszülni ezt a gyermeket. Felmerült bennem ugyan néhány új, eddig nem jelentkező félelem (e terhességem alatt meghalt kedves öreg doktorbácsim, kinél három gyermekem született, és új szülészt kellett választanom), de aztán a kellő pillanatban ezek is elmúltak. S bár az egész várandósságom alatt a gyakran jelentkező émelygésen, kimerültségen, fáradtságon kívül más bajom nem volt, az utolsó két hétben két komoly betegség is elkapott, sőt, ezek az ovis vírusok közben a gyerekeken és a férjemen is átmentek. Így a nagy hajrá, a célegyenes elég izgalmasra sikeredett.
De a kisfiam tudta, mikor kell érkeznie. Megvárta, míg meggyógyul a család, megvárta, hogy eljussunk a várva várt Hillsong koncertre az Arénába, és egy olyan éjszakán indult el, ami nyugodtnak, békésnek tűnt. Azt ugyan már ő sem tudhatta, hogy a férjem a magzatvíz elfolyásával teljesen egy időben robban le egy újabb vírussal... de hát a víz elment, és kész. Menni kellett. Csakhogy szegény férjem a mosdóból sem tudott kijönni, nemhogy elvigye a kórházba épp vajúdó feleségét... Gondolhatjátok, mit éreztem, mikor rádöbbentem, hogy ezúttal legnagyobb támaszomra nem számíthatok. Telefon: édesanyám szerencsére nem ódzkodott a gondolattól, hogy beugorjon e különleges feladatra. Apósom is átjött, hogy itthon tartsa a frontot, mert a férjem nem volt alkalmas rá, hogy ellássa a gyerekeket.
 |
| Hillsong koncert február 2-án az Arénában. |
És akkor el kellett fogadnom a tényt: a kisfiam február 4-én akar megszületni, és ha tetszik, ha nem, az apukája nem lesz jelen a születésénél. Olyan érdekes az emberi psziché: amint átváltottam sopánkodásból elfogadásba, azonnal könnyebb lett minden. Anyukám kiváló segítségnek bizonyult, és mivel ezúttal szülésznőt is választottam, a vajúdás során gyakorlatilag nem találkoztam férfival (ifjú orvosom be-benézett, de látta, hogy milyen jól haladunk, nem avatkozott bele). Igazán különleges élmény volt három olyan szülés után, melyeket férfiak mellett csináltam végig, ezúttal asszonytársi segítőkkel szülni. Teljesen más minőség! Bár szívből sajnáltam, hogy a férjem így pórul járt, és lemaradt negyedik gyermekünk születéséről, azt nem bántam, hogy megtapasztaltam - igaz, kórházi körülmények között - a klasszikus asszonyi modellt. Mert tényleg teljesen más a kétféle szülés: nem mindegy, hogy nőkkel vagy férfiakkal van körülvéve a szülő nő! Arról meg nem is beszélve, hogy anyukám, mint édesanya, mint nagymama, mit élt át e néhány óra alatt! (Véleménye szerint ezt minden édesanyának át kellene élnie egyszer: szül a lánya. És minden nagymamának átélnie egyszer: megszületik az unokája.)
Vili, a kisfiam csodálatos iramban jött lefelé, álltam, amíg bírta a lábam, és mikor elfáradtam, szülésznőm jóvoltából az utolsó pillanatig ülhettem egy kellemesen beállított pozícióban a szülőágyon. Mindössze egyetlen tolófájás alatt született meg Vilmos. Nagyon klassz, stramm kisfiú, azonnal enni kért! S azóta is csak enne, enne, enne...
Az összeszokás hetei után, amint elmúlik az influenza szezon és a zord idő, ismét útra kelünk majd. Immáron hatosban! Már alig várjuk. Egyre gyakrabban esik szó köztünk arról, hogy mennyire mennénk már. Hogy hová megyünk majd, és mit nézünk meg. Addig meg - remélem - sikerül néhány régebbi élményünket, tapasztalatunkat leírnom ide, a blogba.
